vasárnap

Összetört csokoládészívek II.




Érthető módon Veron mindig azt várta, hogy orrát azonnal megcsapja a kávé- és fűszerillat. Ezzel szemben folyton csalódnia kellett. A Gerbeaud a hűvös elegancia helyszíne volt, és ugyan nem árasztott kórházszagot, de a tisztaság parancsoló hidegségét sugallták a falak, a bútorok, a tálcák, a személyzet, sőt még a sütemények is. A nagyhírű cukrászda, ahol maga a császár is emelte már fenséges ízlelőbimbóihoz az ezüstvillát, sokkal inkább hasonlított egy édességlaborra, mintsem egy barátságos, zajos, élettől zsibongó kávéházra. Ez utóbbi fajtából Veronnak bőven akadt alkalma példákat ismerni, hiszen az Oktogon, ahol lakott, mind a nyolc sarkán valamilyen kávézdával dicsekedhetett, élükön a legendásan bohém Abbáziával.
            A Gerbeaud más volt. Kivételes, utánozhatatlan, mintaszerű, ahogyan azt svájci gazdája előírta. Émile Gerbeaud-nak, a nemzetközi hírű genfi cukrászmesternek a hely minden egyes sarkát illetően határozott elképzelései voltak. A tágas termeket más-más stílusban rendezte be, ám hiába tükrözte az egyik stukkóival, faldíszeivel és akantuszos lábú asztalkáival a neobarokk pazarló ízlését, a másik pedig a párizsi világkiállításon divattá avanzsált, tiszta, határozott vonalakkal, finom aranyozással és pasztellszínekkel operáló art nouveau-t, valahogy egyikőjükből sem hiányzott a taszító makulátlanság.
            „Túl hibátlan, túl grandiózus, túl fehér” – állapította meg ezúttal is Veron, aki havonta egyszer szívesen eltöltött egy-egy órácskát a Gerbeaud szecessziós termének sarkában. Bár jól nem érezte magát, Émile mester cukrászremekekben megnyilvánuló zsenialitása és kérlelhetetlen tökéletessége az ínyére volt – minden értelemben. A Gerbeaud mindemellett nem csupán színvonalában törekedett királyi mértékre. Aki valódi kristályokból gondosan megtervezett, ragyogó villanyfényt árasztó csillárjai alatt akarta megízlelni Európa legfivatosabb csemegéit, a porcukorcsillámos Biscuit á la vanille-t, a málnazselétől vöröslő Gateau genois-t vagy a pikánsan citromos Prince Royal felfújtat (amit Gerbeaud mester Rudolf főherceg szomorú emlékezetére alkotott), annak fizetnie kellett, nem is keveset. Ezért aztán Veron sem engedhette meg magának a Gizella téri dőzsölést, csak havonta egyszer, és akkor is szerény méretekben. Valószínűleg akkor sem telepedett volna le a szolidan ívelő támlás szecessziós tonettre sűrűbben, ha bugyellárisa magától ontja az ezüstkoronákat: a Gerbeaud hamar veszített volna fényéből, ha túlontúl gyakran meglátogatja.
            De most nyugodtan kiélvezhetett minden pillanatot. Miután kiválasztotta magának azt a sarkot, ahonnan ő az összes vendéget szemmel tarthatta, ám őt csak kevesen, határozott mozdulattal kihúzta a széket, és helyet foglalt a kecses, intarziás ébenfa asztalnál. Kéjes boldogsággal húzta maga elé a cirádás lapot, amelyen művészi akvarell gyümölcstálak és pufók angyalkák között a süteményválasztékot sorolták fel akkurátusan. Amikor először megközelítette egy felszolgáló kisasszony, Veron fel sem pillantott, csak kezének egy magabiztos legyintésével hessentette arrébb a mindig túl hamar érkező leányzót.
            A pincérlány, aki diszkrét fekete selyemszoknyát, hószínű, fodros köténykét és keményített fehér blúzt (gallérján Gerbeaud-monogrammal) viselt, akárcsak a gépies automatizmussal mozgó, beszélő és kiszolgáló személyzet minden tagja, öt perc elteltével ismét megjelent.
            – Jó napot. Egy cikket a fehérborkrémes narancstortából, kérem – közölte Veron. A mondat végén kénytelen volt nagyot nyelni. Zavarában megköszörülte a torkát, akár egy szivarimádó vén miniszter, és most először ránézett a kiszolgálólányra.
            Meghökkent. A húszévesforma, sudár, egyenes tartású, pisze orrú lány mandulavágású barna szemei sírástól vöröslöttek. Veron biztos volt benne, hogy egy perccel azelőtt még nagyban itatta az egereket. Most nem sírt, de szemmel láthatóan nagy erejébe telt, hogy fegyelmezetten fogadja a vendég óhaját.
            – Valami… – kezdte volna kérdését Veron, ám a lány a szavába vágott.
            – Tehát egy fehérboros narancstorta. Egy minutum, és hozom! – jelentette ki katonásan, bár remegő ajkkal. Sarkon fordult, és elsietett.
            Veron csöppet megemelte a bal szemöldökét, ahogy lehajtott fővel a cukrászműhely bejárata felé igyekvő fiatal nő után nézett.
            – Szerelmi bánat – nyilatkoztatta ki a diagnózist halkan, egy rövid, megvető hümmögéssel a végén.
            Ahogy körbenézett, és szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégkoszorút, kénytelen volt megállapítani, hogy a legtöbb asztalnál (márpedig a terem csaknem megtelt) hasonló témában szűrik le tudós következtetéseiket, hol boldog, gyerekes kuncogás, hol darabokban heverő szívről árulkodó sóhaj kíséretében. Pedig a közönséget nem csupán bakfisok alkották, akiknek sajnálatos módon növésnek indult orrát épp csak ellensúlyozta a hófehér, ártatlan homlok és a tüllvirágos kalapka, hanem tiszteletre méltó matrónák is szép számban ültek ott, közelhúzódva úgy, hogy fekete vagy barna blúzaiknak puffos vállai egymásba gyűrődtek. Előttük a hideg porcelántányérkák kevés részvétet sugároztak; annál inkább a félig vagy kétharmadig megeszegetett fánkok, kuglerek, lepények, rétesek. Azokból csak kibuggyant az együttérzés.
            Végre megérkezett Veron tortája is. Meglehetős nagylelkűséggel szelt darab állt peckesen a monogramos tányérka közepén. Veron biztos volt benne, hogy a pincérlány drámai állapota tette figyelmetlenné a szolgálatot tévő cukrászlegényt, aki nagy sajnálatában a szokottnál derekabbat vágott a torta narancsgerezdekkel gazdagon díszített korongjából.
            „Minő gyászos eset!” – nyalta meg a száját, remélve, hogy az apró mozdulatot, amire visszafojthatatlan belső igények kényszerítették, senki sem látja.
            A kisírt szemű hölgyike lehajolt, és remegő kézzel csúsztatta Veron elé a tányért. Mire a kötelező vizespohár után nyúlt, már annyira nem volt ura az ujjainak, hogy Veron aggódott, a víz a nyakában végzi. Fellélegzett, amikor a pohár (hallható csattanással ugyan, de) az asztal intarzia-vénuszalakjának a fején ért célt. A lány csillogó szemmel bámulta a torta égetett cukor-kalapkáját, amelybe mint fagyott szobrok ragadtak a lédús narancsszeletek. Ha tekintettel enni lehetett volna, a torta már rég Veron gyomrának mélyén várja végzetét.
            Ám a felszolgáló még odébb sem állt, amikor fülsértő csattogás-csörrenés hallatszott, nyomában féktelen üvöltéssel. A vendégsereg, Veront is beleértve, ijedten kapta a fejét cukrászműhely ajtaja felé, ahonnan e pillanatban egy apró, vézna alak futott ki. Maszatos arcú, szürke főkötős lányka volt, tizenhatnál aligha több, köténye piszkos. Magáról megfeledkezve zokogott, remegő teste az ájulás szélén. Rettegve nézte az ajtót, ahonnan érkezett.
            Nem sokáig kellett várnia. A cukrászat kijáratában egy behemót férfi jelent meg, őszülő haját precízen kettéválasztotta a fejtető közepén, dús bajsza ugyanúgy reszketett, akárcsak a lány, akire most merőn bámult.
            – Hogy képzel?! – kiabálta, miközben egy lépést tett a lány felé. Az ugyanennyit hátrált, és kétségbeesetten sikította:
            – De nem én voltam! – Mindkét reszkető tenyerét a szívére borította.
            – Mind mondjátok, „nem én, nem én”! Mind hazug! – ordított tovább a férfi. Sötétvörös arca ijesztő kontrasztot alkotott folttalan, fehér cukrászköpenyével. – Holnap visszahozod, különben zsandárokat szólok! Európában nincs hasonlóbb! Te meg lopás! – kiabálta, tagadhatatlan idegen kiejtéssel.
            A vendég hölgyek visszafojtott lélegzettel, ijedten szegezték tekintetüket a kislányra, aki a zsandár szó hallatán megszédült, és csaknem a márványpadlóra esett. Az utolsó pillanatban mégis sikerült állva maradnia.
            Veron kissé hátrébb tolta a székét, de olyan nagy zajt csapott a rémült csöndben, hogy úgy döntött, mégis ülve marad. „Majd később” – határozta el.
            – Mester! Nem én loptam el! Én soha nem loptam semmit! Édesanyám becsületre nevelt… – motyogta alig hallhatóan. – Ha megtudná, miket mond maga itt nekem, belehalna! – emelte föl újra a hangját.
            A férfi dühösen horkantott.
            – Még hogy becsület! Magyarok becsület! – vetette oda megvetően. Aztán egészen közel lépett a lányhoz. – Holnap dél itt lesz vissza. Különben zsandár! – legyintette fültövön a lánykát, aztán visszamasírozott a műhelybe.
            A meggyanúsított leány felsikkantott, aztán zokogva kiviharzott a díszes üvegajtón a Gizella térre. A vendégek azt se tudták, melyik irányba nézzenek mélyebb döbbenettel.
            – Szóval ez a híres Gerbeaud mester… Ha nem tévedek – fodult Veron a még mindig mellette álló, jéggé dermedt felszolgálóra.
            A nő azonban hangos sírásban tört ki, épp úgy, mint az iménti kislány.
            – Chrétieeeeen! – kiáltotta, és oda se bagózva Veronra egy harmadik ajtón rohant ki.
            A vendégek végképp megzavarodva, kerek szemekkel bámultak utána.
            Veron halkan és úrilányhoz aligha méltón füttyentett. Gondterhelten nézett előbb a még meg sem kezdett narancstortára, aztán a térre nyíló ajtóra. Aztán megint a narancstortára.
            – A fene vigye el! – pattant föl végül, és (miután úgy döntött, legfeljebb a drámai jelenetért járna a pénz) fizetés nélkül a kipenderített lányka nyomába eredt, ki a Gizella térre.

szombat

Rajtkövön

Jelen idő szerint 10 darab tetemes kötettel vagyok körülbástyázva, köztük
  • egy nagy képes album a századfordulós életmódról,
  • Eötvös Károly egy 19. század végi kiadású könyve,
  • a Hétköznapi Budapest,
  • a 125 éves MÁV,
  • Zolnay Vilmostól a Járom a pesti utcát,
  • valamint öt másik, de azoknak nem árulom el a címét, mert több súlyos poént lőnék le végzetesen.
A szokásos rózsaszín jegyzetfüzet is a kezem ügyében van, fedelén az elrettentően bájos Miss Röfivel. Szorgosan jegyzetelek.

Következtetés?

Aláfirka

Hogy egyértelmű legyen:

június 5-én, délután 4-től az Agave standjánál bármit aláírok, kivéve csekkeket, szerződéseket és egyéb kötelezvényeket. Egy "A fekete zongora" feliratú tollal. (Emiatt kissé feszengek, de mert születésnapomra kaptam barátaimtól és leghűségesebb drukkereimtől, nem válthatok át egy sima fekete stabilóra, ugye megértitek.)

Helyszín: a Váci utca Vörösmarty térbe futó farkincája. Könnyebben meg lehet találni, mint magán a téren bármit. Térkép mellékelve.
Neeem, nem haragszom meg, ha nem jöttök, de minden hiányzó nevét megjegyzem örökre.




vasárnap

Összetört csokoládészívek I.



 Gizella (Vörösmarty) tér, a lebontott Schickedanz-féle földalatti lejáróval

„Hozzávalók: 70 gramm kakaó, 70 gramm vaj, 280 gramm liszt, 280 gramm cukor, 3 tojás, vanília, 2 késhegynyi ammónium.”

Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap, amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött, tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.

A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba, a lány tudománya csődöt mondott.
– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz – rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli anyák között tartjuk számon.
Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát, amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.

A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – Ebből a pépből a vajjal kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg, és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.

A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a konyhakövön.
 Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan főztjéből.

A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.
– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával, aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi kocsmába.

Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.
A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú, fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve. „Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg. Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.
 Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól, annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.

Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő, hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:
KUGLER – GERBEAUD.