hétfő

Veron megcselekedte, amit!

"Ez most egy jó könyv. De én azt akarom, hogy csináljunk belőle egy kurvajót" - mondta a vasöklűnek ígérkező szerkesztő, és ez két olyan olyan mondat, amivel én sem igen tudok vitatkozni. (Pedig különben bármivel.)

Történt ugyanis, hogy bozótharcos-marketinggel megtámadtam néhány krimiolvasó irodalmárt (küldtem nekik könyvet), minek következtében egy nap fölbukkant a Literán egy pozitív hangú kritika A fekete zongoráról. Nyomában egy kiadó levelével. Levél levelet, szó szót követett, és most ott tart a könyv és benne ez a kicsit nagyszájú, hebrencs Veron, hogy pár hónap múlva rendes, becsületes kiadványként ott ücsöröghet barátocskái, Jane Marple, Hercule Poirot, Sam Spade meg Philip Marlowe (Marlowe, ne nyúlkáljon!) mellett. Nem beszélve Gordon Zsigmondról, aki akár ifjú szeretője is lehetne - de én mondom, nem lesz.

Pedig alkalom lenne rá, összeboronálni őket, mivel Veron valószínűleg nem egy, de talán három kötetben is beleüti majd mindenféle rémes és titokzatos ügyekbe az orrocskáját. Egyelőre azonban sok-sok munka tornyosul előttünk, hogy ez a történet a 2010-es könyvhétre makulátlan lehessen.

Következésképpen a jövendő hónapokban itt megszaporodnak a szerkesztéssel, át- és újraírásos dilemmákkal foglalkozó bejegyzések, Veron új kalandjai hátrányára. (Na meg az "Astoria 2028" munkacímű ifjúsági sci-fi hátrányára is, pedig van ám részletes szinopszis, két kész fejezettel!)

A blog- és könyvolvasóknak köszönöm a figyelmet meg a gyöngéd bánásmódot. Mindkettőre szükségem volt, van és lesz.

vasárnap

Lábjegyzet a Mágiához - 2. rész


Cselédkönyv 1927-ből


Bellozzi tanácsnok végül úgy határozott, hogy csak reggel látogassák meg a Kosztolányi-lakást. Amikor Veron fölkapaszkodott a Budapest város tulajdonát képező kocsiba, a tanácsnok azt is elmondta, hogy Kosztolányiné kérte a halasztásra.
- Elmesélte, hogy ők ketten rendkívül modern, s egyben rendkívül egészséges módszer szerint táplálkoznak. Csak növényt esznek. Abból sem akármit. Úgyhogy Ilona asszony minden délután leül a cseléddel, és apróra megtárgyalja, miféle zöldségeket szerezzenek be.
Veron szájtátva hallgatta Bellozzit.
- Micsoda??? Semmi szalonna? Még egy kis disznósajt sem?
A tanácsnok fáradt pillantást vetett a lányra.
- Gondoltam, hogy a maga gyomra meglehetősen konzervatív nevelést kapott… Nos, nem, az ifjú Ilona kézben tartja a háztartást. Nincs mese, azt esznek, amit ő jónak lát. És ez az egészségügyileg igen fontos tanácskozás maradt volna el, ha délután állítunk be hozzájuk.
- Pedig a költő úr igencsak sürgette ezt a látogatást. No persze ha rajtam múlna, én boldogan kihagynám azt a verset a kötetből. Eggyel kevesebb felszínes, l’art pour l’art semmiség. Nem fog hiányozni senkinek – jelentette ki a lány.
- Ezt nem tudjuk meg, mert meg fogjuk találni a verset. Kosztolányi a főpolgármester egyik legjobb barátja. A kudarc megengedhetetlen.
Veron kivételesen hagyta, hogy Bellozzié legyen a társalgás utolsó mondata. Ő maga szívesebben merült el a reggeli ködbe burkolózó villasor látványában. A Fehérvár felé vezető út csak nemrégiben került az építkezési helyek népszerűségi listájának elejére. A hatalmas telkek, az öreg fák, a gyér forgalom vonzotta mindazokat, akik kocsival vagy automobillal lerövidíthették a város szívébe vezető utat. Persze, ahogy az már lenni szokott, a fényűző, olaszosan világossárgára vagy alpesi hófehérre festett impozáns magánpaloták mögött egyre-másra épültek a bádogtetejű viskók is. Egyelőre azonban a (Bellozzi által csak „lumpenelemekként” emlegetett) napszámosok és a vidékről felköltöző cseléd- vagy bárcáslány-jelöltek még nem lepték el a környéket úgy, mint az öregebb városrészekben.
Kosztolányiék egy újonnan épült bérház második emeletén laktak. Bármilyen jó híre is volt Kosztolányinak a modern irodalomban, a lakás éppen csak kielégítette a polgári igényeket. Két szoba (az egyik a szalon) és egy aprócska cselédszoba állt az itt lakók rendelkezésére. Valamint természetesen a hall, amelynek küszöbére a hálóként és dolgozóként egyaránt funkcionáló helyiségből kicsordultak a német, angol, francia nyelvű lapok, könyvek, egyéb nyomtatványok.
Egy alacsony, törékeny, verébalkatú leányzó sietett Bellozziék elé. „Cselédre azért telik” – állapította meg Veron, aki mégiscsak egy parasztcsalád sarja volt, ahol az állandó belső személyzet a fényűzés netovábbjának számított. Kosztolányiék cselédje alig lehetett több tizenhatnál. Sűrű, fekete hajfonatát többször is körbetekerte a feje körül. Arcának rózsás színe arról tanúskodott, hogy kis ideje szolgál csak a városban. Veron levetette a kabátját, aztán a lány kezébe nyomta. Találkozott a tekintetük, és Veron szinte megrémült a bogárszemekben felvillanó indulattól.
Ám ez a benyomás csak egy percig tartotta fogva a gondolatait. A szalon ajtajában ugyanis megjelent Kosztolányiné Harmos Ilona, akinek egyetlen szigorú tekintet elég volt, hogy a cselédet visszakergesse helyére: a konyhába.
- Á, tanácsos úr, isten hozta! Rég járt már minálunk… Remélem, a Velencéből hozott üvegszobrok megnyerik majd a tetszését. Úgy emlékszem, ön nemcsak Danténak, de az üvegművességnek is nagy rajongója – mosolygott Bellozzira, miközben Veron arcát fürkészte leplezetlenül. A Nő újságíró-palántáját azonban ilyesmivel nem lehetett zavarba hozni. Veron rossz költőnek tartotta Kosztolányit, és ő csupán egyvalakit vetett meg jobban a fűzfapoétánál – a fűzfapoéta feleségét. Aki annyira képtelen felismerni a tehetséget, hogy a tehetségtelenséghez kapcsolja az egész életét, azzal Veronnak esze ágában sem volt együtt érezni.
Miután túlestek a bemutatkozáson, Kosztolányi is csatlakozott hozzájuk. Kissé zavartan magyarázkodott, leginkább a feleségének.
- Éppen csak benéztem a konyhába. Hogy biztosan a megfelelő növények kerüljenek a fazékba…
- Én megbízom a cselédben – jelentette ki az asszony hidegen. – Magának meg drága az ideje. Hiába – mosolygott a tanácsnokra. – Az irodalom embere csukott szemmel is megtalálja az útirányt a témák és stílusok útvesztőjében. De amikor a saját lakásáról van szó, bizony el-eltéved.
Bellozzi udvariasan nevetett. Veron biztos volt benne, hogy Ilona asszony, az egykori színésznő nem először lépett fel ezzel a remekbe szabott kis monológgal.
- Nos, térjünk a tárgyra – forgatta meg a kezében Bellozzi a szépen metszett üvegpoharat. Kosztolányiék nem tartottak otthon olyan mérgező vegyületeket, mint a kávé vagy a fekete tea. De ami a víz felszolgálását illeti, elegáns külsőségekben nem volt hiány.
- Gyanúsítanak valakit a mű eltulajdonításával? Járt itt netalán szomszéd, hordár, küldönc…
Ijesztő csörömpöléssel szólalt meg a telefon. Még Bellozzi is összerezzent. Kosztolányiék lakása ezek szerint azon modern otthonok közé tartozott, melynek bérlői ragaszkodtak a telefon még mindig újkeletűnek számító divathóbortjához. Ajtó csapódott, könnyű léptek suhogtak. Mire harmadszor is megcsörrent volna a telefon, már a kis cselédlány halk, vékony hangja szűrődött be a szalonba.
- Maris, legközelebb kicsit fürgébben – jegyezte meg Ilona asszony, amikor a lány fekete feje megjelent az ajtónyílásban.
- Az urat keresik. Valami Kocsis vagy Kornis úr. Az ország legnagyobb íróját kéri, hát az csak az úr lehet, gondoltam.
- Jól gondolta – mordult föl Kosztolányiné, míg a férje könnyű kézzel végigsimított világos, homlokba hulló haján, és rózsaszínre vált arccal a telefon felé sietett, a hallba. Maris becsukta utána az ajtót.
Ilona asszony vonásai hirtelen ellágyultak. Az ajtó felé fordulva beszélt, mintha azon keresztül is figyelné a férjét.
- Lassan hozzászokik a hírnévhez… Hogy mágnások, politikusok hívják, kérik ki a véleményét a legkülönbözőbb tárgyakban. De nem könnyű neki. Nem könnyű megbékélnie a tudattal, hogy a világot számára többé nem csak a könyvek és a szavak jelentik. Hanem emberek és közügyek, melyek közt ügyesen kell közlekedni…
- Ez a közlekedés, ez önöknél gyakori metafora – vágott közbe nyersen Veron. Kosztolányiné kék szeméből nyomban elillant a tűnődő kifejezés.
- Nem, nem járt nálunk senki, aki nem megszokott vendége a háznak. Csak a közös barátaink, Somlyó Zoli, Osváth… Hja, és róla majdnem elfeledkeztem. A Frici. Karinthy Frici.
Nyílt az ajtó. Kosztolányi jött be. A zavart büszkeségnek már nyoma sem akadt: a költő szemmel láthatóan bosszús volt, orosz szabású ingén nehezen engedelmeskedő ujjakkal bontogatta a felső gombokat.
- Az átkozott. Már megint csőbe húzott. De hát hogy sikerül minden alkalommal elhinnem, hogy…
Hirtelen észrevette, hogy Bellozzi és Veron értetlenül fogadják a szavait.
- Tudják, Fricivel szünet nélkül ugratjuk egymást. Régi szokásunk ez, meg nem mondhatom, mennyi ideje már, hogy ez folyik köztünk. Volt, hogy gyerekeket küldött hozzám aláírásért. De amint meglátták, hogy kinek a neve kerül a papírra, elszontyolodva közölték, hogy hát ebből legalább öt kell, hogy egy Karinthy-autogramra cserélhessék.
Veron arcára széles mosoly ült ki.
- Most meg eltorzította a hangját… És amikor beleszóltam a telefonba, akkor felháborodottan közölte, hogy ő az ország legnagyobb íróját keresi, és azonnal hívják oda Karinthy Frigyest…
Végre Kosztolányi is elmosolyodott.
- Tudják, nem is az a legbosszantóbb, hogy ellenem fordítja a hiúságomat… Az néha nem árt. Hanem hogy mindig és mindig sikerül becsapnia. A saját éleselméjűségembe vetett hitemet ingatja meg, és ez az, ami igazán megalázó!
Veron fészkelődött kicsit a széken. Aztán megkérdezte:
- Előfordult már, hogy esetleg könyvet vitt magával innét a Karinthy úr… esetleg kéziratot? Hozzáférhetett bármi módon?
Kosztolányi egy percig némán bámult a lányra. A felesége közben a mutatóujjával kalandozott a terítőhímzésen, egy pillanatra se nézve fel.
- Ó! Hát persze! Megint milyen ostoba voltam! – kiáltott fel a költő. Haja rendetlenül a szemébe hullt. – A Frici lesz az! Tudom is, mire készül! Átírja valami pajzán ostobaságra, és azután visszacsempészi a többi vers közé. Én meg majd nézhetek, amikor ott áll előttem, nyomtatásban, ezer példányban…
Felpattant a székről. Veron és Bellozzi hasonlóképpen cselekedtek.
- Ne haragudjék a tanácsos úr, hogy raboltam az idejét… Sem a kisasszony. Isten velük. Nekem most sürgősen telefonoznom kell – és kirohant a szalonból.

- Hát – tárta szét a karját Ilona asszony. – Ilyesmire mindig számíthat az ember, ha művészekkel van dolga. Én már csak tudom, a színházban sem volt ez másképp… Maris majd kikíséri ma…
- Szeretném, ha ön is velünk tartana a kocsiig – jelentette ki Bellozzi ellentmondást nem tűrő hangon.
- Óh… Ha ragaszkodik hozzá – nézett rá ellenségesen Kosztolányiné.
- Ragaszkodom – indult kifelé Bellozzi Veronnal a nyomában. Mögöttük pedig Ilona asszony.
Veron nemigen értette, mit akar a tanácsnok a költő feleségétől. Kíváncsian igyekezett tartani a lépést az igen tempósan távozó Bellozzival. A tanácsnok nem várta meg, hogy Maris a kezébe adja a kalapját, kabátját és sétapálcáját – maga vette le őket az akasztóról. Aztán váratlanul megsimogatta a kis cselédlány fejét.
Kosztolányi mindeközben a hátuk mögött hangosan vitázott valakivel a telefonban. Ügyet se vetett rájuk.
Kisiettek az utcára. Bellozzi egészen addig egy szót sem szólt, míg Veronnal együtt fönt nem ültek a kocsin, és Kosztolányiné méternyi mélységből tekintett föl rájuk, hunyorítva, mert a nap szemben vele csak úgy szikrázott.
- Asszonyom. Nincs itt semmi baj. Amennyiben estére a helyén lesz a kézirat – szögezte le Bellozzi. – És hogy a helyén legyen, arról önnek kell gondoskodnia.
Ilona asszony egy szót sem szólt. „Érdekes. Még nem lehet harminc, és most mégis mintha ötvenéves lenne” – állapította meg magában Veron. „Bizonyára a színésznői véna miatt!”
- Megértette? A cselédlányt meg tessék békén hagyni. Lehet, hogy az ő neve szerepel a versben, de önnek, a költő társának kellene a legjobban tudnia…
- … hogy Kosztolányi Dezső költészete távolról sem realista – sietett Veron a tanácsos segítségére. – Ha szerepel is név a műben, az nem vonatkozik konkrét személyre. Inkább csak… amolyan metafora.
- Viszontlátásra – vetette oda Kosztolányiné, és felszegett fejjel, egyenes gerinccel sietett vissza a házba.
Bellozzi elgondolkodva nézett utána.
- Szerintem a helyére kerül az a vers vagy micsoda – mondta végül.
Veron kissé neheztelve kérdezte:
- Engem miért kellett lóvá tennie?
A tanácsnok intett a kocsisnak, hogy induljon.
- Nem tettem lóvá. Ha maga nincs, Kosztolányi soha sem hiszi el, hogy Karinthyra kell gyanakodnia. Hiszen maga is elhitte, és ha maga is elhiszi, akkor…
A tanácsnok elégedetten szemlélte a palotakertekben nyíló kései rózsákat. Veron a fejét csóválta. Hirtelen közéjük hullott egy gesztenye, a gondosan kárpitozott ülésre. Bellozzi lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival bontogatni kezdte a tüskés, zöld héjat, míg a tükörfényű, barna termés elő nem bukkant alóla.
- Cherchez la femme! – kurjantotta, és odahajította Veronnak a gesztenyét.