– Édesapám, nagy szerencse, hogy magának nincsen aranyórája! – mosolygott a húsleves gőzén át Dávid Szilveszterre a lánya, miután befejezte a mesélést.
Az öreg Dávid egykedvűen kanalazta a levest. Az ő apja honvédként harcolt Kossuth oldalán, és sokkal cifrább történetekkel is tudott szolgálni, ha kapálás meg aratás közben kifogyott a szó a társaságból. Egyébként se nézte jó szemmel, hogy a lánya, Veron azokat a szemétre való irományokat olvassa. Ő maga felnőtt korában tanult meg olvasni, és az imakönyvön meg a kalendáriumon kívül nem is igen olvasott mást. Mégis a város egyik legsúlyosabb szavú polgárának számított. A templomban a polgármester meg a doktor padsorában volt a helye (ami csakis az első sor lehetett), akárcsak a közgyűlésben. Tekintélyét azonban nem pusztán a bölcsességének köszönhette: a 70 hold föld, amit szorgos munkával és okos nősüléssel szerzett, legalább annyit nyomott a latba, mint parancsoló természete. Mostanában kedve szerint élhetett befolyásos szerepével, mivel a földek művelésének gondját fia, Jóska, Veron egyetlen testvére levette a válláról, és a család nyár idején is a tágas, nem csak paraszti mércével komfortos ókanizsai házban maradhatott.
– Nem tetszik ez nekem. És az Úristennek se tetszhet. Mire való megölni egy szerencsétlen bolondot? Hát kinek árthatott az a féleszű gyerek? – tette le a kanalat. – Vékony doktor mit gondol?
Veron egy tiszta tányért tolt az apja elé, és teleszedte kolbászos krumplifőzelékkel.
– Én hiába kérdezgettem. Pedig még Annuskát is rávettem, hogy faggassa, ha én éppen nem érek rá. De semmi érdekeset nem nyilatkozik. Várja a zentai főorvost. Csak ennyit mond. És maga mit gondol, édesapám, kié lehet az óra?
Az öreg Dávid keresztet vetett a kenyérre, aztán megszegte.
– A plébános úrnak biztosan van arany zsebórája… A püspök úrtól kapta az ezüstmiséjére.
– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház – jegyezte meg Veron.
– Vigyázz a szádra, te lány! – förmedt rá Dávidné, aki ennél többet nemigen szólt a lányához, amióta Veron a fejébe vette, hogy nem férjhez megy, hanem inkább dolgozni. Dávidné nehezen viselte, hogy a tehetős gazdafeleségek közül csak az ő lánya nem ment még férjhez, pedig maholnap betölti a huszonhármat.
– Aztán a polgármester úrnak is fityeg egy az oldalán… – gondolkodott el az öreg Dávid a levegőt bámulva.
Veron ezt sem hagyta megjegyzés nélkül.
– Feltételezem, a fogával együtt vette. A kettőt biztosan olcsóbban adta a pesti aranyműves.
Dávidné ezúttal nem kommentálta a közbeszólást. Herczeg polgármester csak egyetlen pillanatig volt a város legnépszerűbb embere: amikor bejelentette, hogy sikerült Ókanizsa nagyközséget várossá nyilváníttatnia. A közgyűlés azon melegében meg is választotta első polgármesterének. De a helybeli gazdák szemében sosem lett több, mint urizáló pesti, „idegen” ügyvéd – az, aki tulajdonképpen volt is.
– Lehet, hogy a polgármester tette. Talán Vili kileste valamelyik titkos ügyletelését! – rikkantotta Veron.
Dávid lemondóan csóválta a fejét.
– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb. Ha Vili bármit is látott volna, akkor se jött volna rá, hogy mi az, amit lát. Hogy titkolnivaló-e, vagy mindennapos dolog. Én azt hiszem, hogy az egyik legény túlságosan is sokat nyakalt a Veres kocsmáros lőréjéből, és csak úgy, a maga kedvére megszurkálta azt a szerencsétlent.
– És az aranyóra? A legények nem hordanak ilyesmit a zsebükben. Olcsó kölni, bugylibicska, néhány pengő… mást nem szoktam látni náluk.
– Nem csodálom. Esztendők óta nem láttál egy legényt se közelről, kisasszony – vágott közbe Dávidné, aki sosem tudta megállni, hogy napjában 2-3 célzással szóvá ne tegye az elégedetlenséget, amit Veron keltett benne önfejű és számára megmagyarázhatatlan viselkedésével.
Veron nem vette szívére az anyja megjegyzését.
– Édesanyám, látok én elég legényt a boltban! Zsákszámra veszik a képes füzeteket a vadnyugati mesékkel. Sok kép, kevés szöveg. A sok betű biztosan megülné a gyomrukat, és akkor hogy ihatnának versenyt egymással a Veresnél? És hogy ronthatnának rá az utcán a védtelen, egyedülálló nőkre?
Dávidné elvette Veron elől az üres tányért. Aztán csípőre tett kézzel replikázott.
– Ha azokra a védtelen nőkre gondol a kisasszony, akik szégyenszemre sötétedés után baktatnak hazafelé egyedül a ligetből, én azt mondom, azok meg is érdemlik! Egyesek ugyanis munka után nem átallják a Nagyvendéglő felé venni az irányt, és azzal a kapcarongy Gizivel tölteni az idejüket, ahelyett, hogy…
– Asszony! Ne pörölj! – mordult fel az öreg Dávid. – Majd megtanulja a mi lányunk a saját kárán, hogy mit szabad, és mit nem.
Dávidné úgy dobta bele a mázas tányérokat a mosogatódézsába, hogy csak úgy csörömpöltek.
– De mire megtanulja, az egész város a szájára veszi!
– Édesanyám – kelt föl az asztal mellől Veron -, a piaci kofák meg a szomszédasszonyok korántsem egyenlők az egész várossal. Vannak mások is, okosabb és érdekesebb személyek, akik nem törődnek a kósza pletykákkal.
– Veron, ne feleselj az anyáddal – állt föl Dávid is. – Inkább keresd elő a pipámat és azt a jóféle adorjáni dohányt. Lassan mehetsz vissza a könyvek közé, mindjárt három óra – sandított a kakukkos órára, ami a ház nagy büszkesége volt, habár fejfájdító zajjal ketyegett. Veron bátyja, Józsi hozta a szegedi búcsúból alig pár napja azzal, hogy e míves alkotás egyenesen Indiából került az Alföldre. Veron azonnal hangot adott a kételyeinek, amit Józsi erőteljes copfhúzogatással torolt meg. Pedig egy 25 esztendős, meglett, birtokos-családos férfiúhoz nem volt méltó ez a viselkedés. Józsi felesége, Piros, aki komoly tekintetével és 21 évesen már 2 gyerekkel Veron szerint inkább Dávidnéhoz illett, mint a tréfára mindig kapható Józsihoz, mosolytalan arccal vette tudomásul a testvérek tettetett civakodását.
Veron eleget tett az atyai felszólításnak. A fényűző Dávid-pipakollekcióból kiválasztotta apja egyik hétköznapi pipáját. Alaposan, szakértelemmel megtömte, és Szilvi bácsi kezébe adta. Aztán a Nagyvendéglőbe sietett, hogy megválaszolja a jobb ókanizsai közönség feltehetően számos kérdését a bűnügyet illetően.
Az öreg Dávid egykedvűen kanalazta a levest. Az ő apja honvédként harcolt Kossuth oldalán, és sokkal cifrább történetekkel is tudott szolgálni, ha kapálás meg aratás közben kifogyott a szó a társaságból. Egyébként se nézte jó szemmel, hogy a lánya, Veron azokat a szemétre való irományokat olvassa. Ő maga felnőtt korában tanult meg olvasni, és az imakönyvön meg a kalendáriumon kívül nem is igen olvasott mást. Mégis a város egyik legsúlyosabb szavú polgárának számított. A templomban a polgármester meg a doktor padsorában volt a helye (ami csakis az első sor lehetett), akárcsak a közgyűlésben. Tekintélyét azonban nem pusztán a bölcsességének köszönhette: a 70 hold föld, amit szorgos munkával és okos nősüléssel szerzett, legalább annyit nyomott a latba, mint parancsoló természete. Mostanában kedve szerint élhetett befolyásos szerepével, mivel a földek művelésének gondját fia, Jóska, Veron egyetlen testvére levette a válláról, és a család nyár idején is a tágas, nem csak paraszti mércével komfortos ókanizsai házban maradhatott.
– Nem tetszik ez nekem. És az Úristennek se tetszhet. Mire való megölni egy szerencsétlen bolondot? Hát kinek árthatott az a féleszű gyerek? – tette le a kanalat. – Vékony doktor mit gondol?
Veron egy tiszta tányért tolt az apja elé, és teleszedte kolbászos krumplifőzelékkel.
– Én hiába kérdezgettem. Pedig még Annuskát is rávettem, hogy faggassa, ha én éppen nem érek rá. De semmi érdekeset nem nyilatkozik. Várja a zentai főorvost. Csak ennyit mond. És maga mit gondol, édesapám, kié lehet az óra?
Az öreg Dávid keresztet vetett a kenyérre, aztán megszegte.
– A plébános úrnak biztosan van arany zsebórája… A püspök úrtól kapta az ezüstmiséjére.
– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház – jegyezte meg Veron.
– Vigyázz a szádra, te lány! – förmedt rá Dávidné, aki ennél többet nemigen szólt a lányához, amióta Veron a fejébe vette, hogy nem férjhez megy, hanem inkább dolgozni. Dávidné nehezen viselte, hogy a tehetős gazdafeleségek közül csak az ő lánya nem ment még férjhez, pedig maholnap betölti a huszonhármat.
– Aztán a polgármester úrnak is fityeg egy az oldalán… – gondolkodott el az öreg Dávid a levegőt bámulva.
Veron ezt sem hagyta megjegyzés nélkül.
– Feltételezem, a fogával együtt vette. A kettőt biztosan olcsóbban adta a pesti aranyműves.
Dávidné ezúttal nem kommentálta a közbeszólást. Herczeg polgármester csak egyetlen pillanatig volt a város legnépszerűbb embere: amikor bejelentette, hogy sikerült Ókanizsa nagyközséget várossá nyilváníttatnia. A közgyűlés azon melegében meg is választotta első polgármesterének. De a helybeli gazdák szemében sosem lett több, mint urizáló pesti, „idegen” ügyvéd – az, aki tulajdonképpen volt is.
– Lehet, hogy a polgármester tette. Talán Vili kileste valamelyik titkos ügyletelését! – rikkantotta Veron.
Dávid lemondóan csóválta a fejét.
– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb. Ha Vili bármit is látott volna, akkor se jött volna rá, hogy mi az, amit lát. Hogy titkolnivaló-e, vagy mindennapos dolog. Én azt hiszem, hogy az egyik legény túlságosan is sokat nyakalt a Veres kocsmáros lőréjéből, és csak úgy, a maga kedvére megszurkálta azt a szerencsétlent.
– És az aranyóra? A legények nem hordanak ilyesmit a zsebükben. Olcsó kölni, bugylibicska, néhány pengő… mást nem szoktam látni náluk.
– Nem csodálom. Esztendők óta nem láttál egy legényt se közelről, kisasszony – vágott közbe Dávidné, aki sosem tudta megállni, hogy napjában 2-3 célzással szóvá ne tegye az elégedetlenséget, amit Veron keltett benne önfejű és számára megmagyarázhatatlan viselkedésével.
Veron nem vette szívére az anyja megjegyzését.
– Édesanyám, látok én elég legényt a boltban! Zsákszámra veszik a képes füzeteket a vadnyugati mesékkel. Sok kép, kevés szöveg. A sok betű biztosan megülné a gyomrukat, és akkor hogy ihatnának versenyt egymással a Veresnél? És hogy ronthatnának rá az utcán a védtelen, egyedülálló nőkre?
Dávidné elvette Veron elől az üres tányért. Aztán csípőre tett kézzel replikázott.
– Ha azokra a védtelen nőkre gondol a kisasszony, akik szégyenszemre sötétedés után baktatnak hazafelé egyedül a ligetből, én azt mondom, azok meg is érdemlik! Egyesek ugyanis munka után nem átallják a Nagyvendéglő felé venni az irányt, és azzal a kapcarongy Gizivel tölteni az idejüket, ahelyett, hogy…
– Asszony! Ne pörölj! – mordult fel az öreg Dávid. – Majd megtanulja a mi lányunk a saját kárán, hogy mit szabad, és mit nem.
Dávidné úgy dobta bele a mázas tányérokat a mosogatódézsába, hogy csak úgy csörömpöltek.
– De mire megtanulja, az egész város a szájára veszi!
– Édesanyám – kelt föl az asztal mellől Veron -, a piaci kofák meg a szomszédasszonyok korántsem egyenlők az egész várossal. Vannak mások is, okosabb és érdekesebb személyek, akik nem törődnek a kósza pletykákkal.
– Veron, ne feleselj az anyáddal – állt föl Dávid is. – Inkább keresd elő a pipámat és azt a jóféle adorjáni dohányt. Lassan mehetsz vissza a könyvek közé, mindjárt három óra – sandított a kakukkos órára, ami a ház nagy büszkesége volt, habár fejfájdító zajjal ketyegett. Veron bátyja, Józsi hozta a szegedi búcsúból alig pár napja azzal, hogy e míves alkotás egyenesen Indiából került az Alföldre. Veron azonnal hangot adott a kételyeinek, amit Józsi erőteljes copfhúzogatással torolt meg. Pedig egy 25 esztendős, meglett, birtokos-családos férfiúhoz nem volt méltó ez a viselkedés. Józsi felesége, Piros, aki komoly tekintetével és 21 évesen már 2 gyerekkel Veron szerint inkább Dávidnéhoz illett, mint a tréfára mindig kapható Józsihoz, mosolytalan arccal vette tudomásul a testvérek tettetett civakodását.
Veron eleget tett az atyai felszólításnak. A fényűző Dávid-pipakollekcióból kiválasztotta apja egyik hétköznapi pipáját. Alaposan, szakértelemmel megtömte, és Szilvi bácsi kezébe adta. Aztán a Nagyvendéglőbe sietett, hogy megválaszolja a jobb ókanizsai közönség feltehetően számos kérdését a bűnügyet illetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése